A Megfigyelő-A szabadság kulcsa


 Facebook: 0 Referencia Út

Balázs Rozália: 0 Referencia Út - A hazaérkezés biológiája


                                                         Az ember valóban sokszor automatikus reakciókban él

Valaki megbánt, mi pedig visszatámadunk. Feszültséget élünk át, és továbbadjuk annak, aki éppen a közelünkben van. Vágyunk valamire, mert azt gondoljuk, hogy attól majd boldogabbak leszünk. Megszólal bennünk egy régi mondat:

Ezek a reakciók nem feltétlenül tudatos döntések. Sokszor korábbi tapasztalatok, családi minták, tanult viselkedések, temperamentum és biológiai adottságok alakítják őket.

Az idegrendszer megtanul bizonyos helyzetekre bizonyos módon válaszolni. Ha egy reakció sokszor ismétlődik, egyre automatikusabbá válhat.

Ez az emberi működés legőszintébb, legéletszerűbb feszültsége: fejben pontosan tudjuk, hogy ott van bennünk a nyugodt Megfigyelő, a mindennapokban mégis elég egy rossz szó vagy egy túlcsorduló nap, és egy szempillantás alatt átveszi az irányítást az automatikus reflex. Odamordulsz, összehúzod magad, vagy este a legközelebbieken – a gyerekeken, a párodon – csattan a napközben lenyelt feszültség.

Ennek oka nem az, hogy a Megfigyelő eltűnt belőled, hanem a biológia sebessége. Amikor bántás vagy nyomás ér, az idegrendszered gyorsabb, mint a tudatos gondolatod. Nem kérdez rá az Origónál, hogyan lenne bölcs reagálni, hanem ezredmásodpercek alatt lefuttatja a régi védekezési programot: vagy visszatámad (odamordul), vagy összehúzódik, hogy kisebb célpont legyen. A feszültség levezetése a családtagokon pedig egy nagyon tipikus idegrendszeri kényszerpálya – a test nem bírja tovább bent tartani a felgyülemlett sűrűséget, és ott „robbantja ki”, ahol a legkevésbé kell tartania attól, hogy elveszíti a biztonságát.

Ilyenkor szokott jönni a legnagyobb csapda: miután kiszaladt a bántó szó vagy a kiabálás, az ego újra színre lép, csak ezúttal a bűntudat jelmezében. Elkezd ostorozni, hogy „már megint elbuktam, hol volt a tudatosságom?”. Pedig ez az ítélkező hang még mindig nem a Megfigyelő, hanem ugyanaz a szűk, feszült elme – csak most befelé támad.

A valódi Megfigyelő nem egy érzelemmentes szobor, akit sosem bántanak meg, hanem az a csendes jelenlét, amely egyre korábban érkezik meg a reakcióba. A gyakorlatban ez szinte mindig három fokozatban alakul ki: először csak utólag veszed észre harag és önostorozás nélkül, hogy „most megint elvitt a reflex, mert tele volt a poharam”. Később már közben villan fel – épp emelnéd a hangod vagy összeszorul a torkod, és egy pillanatra kívülről látod a saját feszültségedet. Végül pedig megjelenik előtte: megérzed a bántás szúrását a mellkasodban, észreveszed az erős késztetést, hogy odamordulj vagy összehúzd magad, de már van egy lélegzetvételnyi tered arra, hogy ne dobd tovább ezt a forró krumplit a szeretteidre, párodra, gyerekeidre, hanem bent tartsd és kifújd.

Olyan ez mint egy lemez: az pörög tovább de a tű már felemelkedett a lemezről, a lemez pörög tovább, de én már nem veszek részt benne.

 A lemezjátszós hasonlat különösen idevaló, mert sokévnyi ködös spirituális irodalmat sűrít egyetlen kristálytiszta képbe

1. Az alapállapot: olyanok vagyunk mint egy két lábon járó idegrendszer Az életünk döntő részében pusztán inger-reakció gépezetként működünk. A vágyaink (nagyobb ház, jobb autó, utazás), a sértődéseink, és az is, ahogyan a főnökön, a házastárson vagy a gyereken csattan a feszültségünk, mind genetikai és otthonról hozott idegrendszeri programok lefutása. Ezen a szinten nincs valódi „választás”, csak reakció van. A tű szorosan a barázdában fut, és mi el hisszük, hogy mi magunk vagyunk a zene, ami épp szól.

2. Az első repedés: a „gyertyaláng” pillanata: Az emberek többsége spontán is megél egy  pillanatnyi „kizökkenést”, mégsem figyel fel rá. Ez az elbambulás!  Itt viszont érdemes élesen megkülönböztetni két, kívülről hasonlónak tűnő jelenséget:

3. A mondat, ami megtöri a varázst: a távolság születése.

A hétköznapi működésben gyakran teljesen azonosulunk a gondolatainkkal. Például: „Béna vagyok.” Ilyenkor nem feltétlenül érzékeljük, hogy ez csak egy gondolat. Úgy éljük meg, mintha ez maga a valóság lenne.

Aztán egyszer csak megjelenik egy apró változás: „Azt veszem észre, hogy arra gondolok: béna vagyok.” Ez a mondatváltás látszólag jelentéktelen, valójában azonban alapvető különbséget hordoz.

A kétféle megélés

Automatikus azonosulás: „Béna vagyok. Nekem ez nem fog sikerülni.”

A gondolatot tényként élem meg. A gondolat határozza meg az önmagamról alkotott képemet.

Megfigyelő figyelem: „Észreveszem, hogy most az a gondolatom: béna vagyok.” A gondolatot mentális eseményként ismerem fel. Már nem kell automatikusan elhinnem vagy követnem.

A gondolat továbbra is megjelenhet, de már nem feltétlenül ő irányítja a viselkedésemet.

Ez a lényegi különbség: nem a gondolat tűnik el, hanem megváltozik a hozzá való viszonyom.

Ez a különbség a  „Béna vagyok” helyett „Arra gondolok, hogy béna vagyok”. Amikor azt mondod, „kevés vagyok”, a gondolatot tényként kezeled, azonosulsz vele, ezért az idegrendszered azonnal vészreakcióval, szorongással válaszol. Amikor viszont elé teszed, hogy „arra gondolok, hogy...”, a tényből abban a másodpercben egy múló jelenség (Forma) lesz, te pedig visszakerülsz a megfigyelő (a Tér) székébe. Ezért esik le azonnal a feszültség: a tested megérti, hogy nem te vagy veszélyben, csak egy régi mondat fut le épp a fejedben.

4. A lemez és a tű:  A gondolatainkat nem tudjuk figyelni folyamatában, csupán utólag vesszük észre. Ez a gyakorlás elején valóban így van: eleinte csak pillanatfelvételeket kapunk el, amikor utólag rájövünk, hogy megint ugyanazt a három évvel ezelőtti kört futjuk. Ha ugyanis eleget gyakorolsz (vagyis megnő az idegrendszered kapacitása), eljön az a pont, amikor már nemcsak utólag veszed észre a butaságot, hanem folyamatában, élőben látod, ahogy a düh vagy az aggodalom lemeze pörög.

Képzeljünk el egy régi lemezjátszót.


De a tű felemelkedik a lemezről. Ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk teljesen benne a régi automatikus folyamatban.

Például veszekszel valakivel. A régi reakció már elindulna: visszavágnál, bizonyítanál, megvédenéd magad.

De közben megjelenik a figyelem: „Most dühös vagyok. Észreveszem, hogy védekezni akarok. Észreveszem, hogy megint ugyanaz a régi reakció indulna el.”

Érzed a feszültséget a gyomrodban, hallod a fejedben a régi szöveget, miközben a tű már a levegőben van. A lemez még forog egy darabig lendületből, de mivel a tű nem ér hozzá, nem hangosítja fel, és nem kényszerít cselekvésre.

És ebben a pillanatban már van választási lehetőséged.

Nem biztos, hogy a düh azonnal megszűnik. Nem is kell megszűnnie. A fontos az, hogy nem feltétlenül kell engedelmeskedned neki.

A tudatos Megfigyelő állapot:

Éppen ellenkezőleg: jelen vagyok, érzékelem, ami történik, és közben tudatában vagyok annak is, hogy mi történik bennem.

Ez nagyon fontos különbség. A figyelem nem az öntudat elvesztése, hanem a tudatosság kitágulása.

A következő lépés: már nemcsak utólag veszem észre

Három fokozatot érdemes megkülönböztetni. Ezek nem merev fejlődési szintek, inkább a figyelem különböző működésmódjai.

„Már megint kiabáltam. Megint ugyanaz történt.”

A reakció már lezajlott, de utólag tudatossá válik a minta.

„Most éppen dühös vagyok. Érzem, hogy indul bennem a régi reakció.”

A figyelem már a történés közben megjelenik. Megszületik a választás lehetősége.

„Érzem a dühöt, hallom a másikat, válaszolok, de nem veszítem el önmagamat a helyzetben.”

A figyelem már nem külön gyakorlat. A mindennapi működés része.

Nem kell hozzá elnyomnod az érzést, és nem kell szerepet játszanod. A figyelem lehetőséget ad arra, hogy az érzés jelen legyen, miközben te szabadon választod meg a válaszodat.

 A Megfigyelő nem érzéketlenség

A figyelem nem nihilizmus, nem közöny, nem érzelmi eltávolodás az élettől. Nem arról van szó, hogy többé nem érdekel, ha megbántanak. Nem arról, hogy nem vágyom házra, autóra, utazásra, szeretetre vagy alkotásra.

Hanem arról, hogy:

A Megfigyelő nem elveszi az emberi életet, hanem nagyobb szabadságot ad annak megéléséhez.

Egy finom különbségre azért figyelni kell: a tudatos megfigyelés nem ugyanaz, mint amikor valaki elszakad a saját érzéseitől vagy kívülállónak, valószerűtlennek érzi önmagát. Az előbbi kapcsolódó jelenlét, az utóbbi lehet kellemetlen disszociatív élmény.

Hogyan fogalmaznám meg mindezt a 0 Referencia Út szemléletében?

A következő gondolatot tartom a legfontosabbnak: Nem kell megállítanom az életet ahhoz, hogy tudatossá váljak benne.

A gondolataim gondolkodhatnak.
Az érzelmeim megjelenhetnek.
A testem reagálhat.
A külvilág változhat.

De mindezek mellett megjelenhet bennem egy tágasabb figyelem, amelyben észrevehetem a történéseket, anélkül, hogy teljesen azonosulnék velük.

A Megfigyelő szabadsága

„A lemez forog, de a tű már nem érinti.”

Nem kell megszüntetnem a gondolataimat, nem kell elhallgattatnom az érzelmeimet, és nem kell megváltoztatnom minden külső körülményt.

Elég, ha felismerem: mindez történik bennem, de nem vagyok azonos mindazzal, ami bennem történik.

A belső Tér szabadsága abban rejlik, hogy a reakció és a válasz közé megérkezhet a figyelem.

A figyelem egyre könnyebben hozzáférhetővé váljon, akár gondolkodás, munka, öröm, vita vagy alkotás közben is.

Talán nem az a legnagyobb szabadság, amikor már nincsenek automatikus reakcióink, hanem amikor már nem kell automatikusan követnünk őket.

A Figyelem nem csodaszer, és nem is érzéketlenség. Aki ebben él, az nem lesz közömbös vagy depressziós robot – sőt, gyakran még élénkebben érzi az életet, a fájdalmat és az örömöt is, mert már nem menekül előle a gondolataiba. A Figyelem nem oldja meg helyetted a számlákat és nem tünteti el a múltat, de ad valami felbecsülhetetlent: szabadságot a saját korlátaiddal szemben. Amíg vakon vagy, egy régi félelem vagy sérelem maga a börtönöd. Abban a pillanatban, hogy tisztán látod, rájössz, hogy ez csak egy megkövült korlát – és amit kívülről látsz, azt már le is tudod tenni.